Mit jelent az obláció?

Az obláció, mint a világban maradó hívők Istennek szóló különleges elkötelezettsége, tipikusan a monasztikus szerzetesi életfa hajtása. A későbbi, tehát nem monasztikus, hanem már körülhatárolt gyakorlati céllal létrehozott szerzetek hasonló képződményei a harmadrendek. Ezek átveszik, és lehetőségeik szerint ápolják is az egyes szerzetek szellemét, és azoknak kegyelmi kincseiből részesülnek is, de nem szerveződnek a monasztikus közösségekhez hasonló családokká. Ezek ugyanis, a monasztikus rendek oblációi, szabályos „konventek”, élükön perjellel, illetve perjelnővel, aki a kijelölt összekötő (ciszterci) atyán keresztül kapcsolja a konventet az apáthoz, az apát személyében a Rendhez. Így indul meg a szabályos szentlelkes lélegzés: a Rend kegyelmi kincseiből az apáton, az összekötő atyán és a perjelen-perjelnőn keresztül az immár kilenc évszázados és az egész világra kiterjedő monasztikus Ciszterci Rend kegyelmi forrásai szabadon áradnak az obláció minden tagjának megnyíló lelkébe, s ugyanezen az úton visszafelé: az obláció minden tagjának imádságai és jócselekedetei (tehát „felajánlása,” mert ezt jelenti az obláció) visszaárad a Rend lelki gazdagságába, az egész Egyház kegyelmi kincstárába. 

Szent Bernát atyánk nyomán Rendünk nagyon gyakran emlegeti Jákob pátriárka bételi látomását az égig érő létráról („Jákob létra”), amelyen angyalok szálltak fel és alá. Ez lehetne modellje az obláció élettevékenységének. Tudjuk azt is, hogy Szent Bernát ezt a Jákob-létra hasonlatot kiemelkedő értelemben a Boldogságos Szűz Máriára alkalmazza, aki egyben életünk tengerének Vezércsillaga. Ezt írja róla: „Veszélyben, aggodalmak és kétségek között gondolj Máriára, kiálts Máriához!... Ha ő a támaszod, nem roskadsz össze, ha ő a pártfogód, nincs mitől félned, ha ő megy előtted, nem lankadsz, ha sorsodat ő vezérli, végül célba jutsz…” Azt is jelenti tehát a mi oblációnk, hogy üdvösségünk „színpadán” az obláció minden tagja Szűz Mária szerepét vállalja, az ő hivatásába költözik bele. Az obláció minden egyes tagja különlegesen máriás személyiséggé lesz egész földi életére, sőt – mivel ez a karakterjegy megmarad rajta – az örök életre!

De hogyan jutottunk el ilyen röviden ilyen messzire? Próbáljuk meg történetileg is hitelesen beágyazni oblációnk eredetét és annak mindenkori lényegi tartalmát. Eredetére Szent Bernát Regulájának 59. fejezete ad biztos alapot, tartalmára pedig Isten Könyve, a Szentírás. Mind a kettőt vizsgáljuk meg.

Az obláció jelentésének megközelítése a Regula tanítása nyomán

A Regulában azt olvassuk, hogy ne egykönnyen vegyék fel a Rendbe jelentkezőket, hanem alaposan próbálják ki állhatatosságukat, hűségüket, hogy valóban Istent keresik-e mindenben. Ha megfelelő idő (egy év) után alkalmasnak látszik a jelölt a szerzetesi életre, akkor készítsenek a belépésről írást, azután vesse le a jelölt a világban eddig viselt ruháját, és külön szertartás keretében öltöztessék be a Rend ruhájába. – A fentemlített 59. fejezet beszél arról, hogy miképpen kell eljárni, ha kiskorú gyermekeiket ajánlják fel a szülők (akár gazdagok, akár szegények), valamilyen ajándék kíséretében. Azt olvassuk: „A szülők készítsék el a fent említett okiratot, és az áldozati adománnyal együtt a gyermek kezét burkolják be az oltárterítőbe, és így ajánlják fel őt… Hasonlóképpen tegyenek a szegények is.”

Ennek az ősi regulai leírásnak alapján veszik fel a monasztikus szerzetbe a jelentkezőket, szegényeket és gazdagokat, eredetileg mint hallottuk, még a kiskorúakat is. Ez szolgált mintául és keretül később arra, hogy az obláció sajátos értelmezését kiterjesszék a világban maradó, de a szerzetesi eszményeket állapotuk szerint vállalni kész férfiakra és nőkre is. A krisztusi nagykorúság szabadságával az Egyház bármely tagja kérheti és elnyerheti (a beöltözés szavai szerint) „Isten és a Rend irgalmát.” A próbatételi idő lejártával ígéretet tehet, hogy hűségesen megmarad egyházi feletteseinek fogadott engedelmességben, állapotbeli tisztaságban, valamint a szentlelkes szegénység (lelki szegénység) vállalásában. Vagyis mindent, amit birtokol, úgy tekint, mint Istentől használatra kapott talentumot, amiről el kell számolnia. Ezért ahol és ahogy csak lehet, mindig kész a jócselekedetekre, anyagi és lelki segítségnyújtásra minden rászorulóval szemben. Alapjában véve semmi újat nem vállal magára, mint amit már a keresztségben is vállalt, de most egy különlegesebb, hangsúlyosabb, buzgóbb mértékben való teljesítésként vállalja. Hasonlattal élve azt mondhatnánk: Minden művelt társadalomban vállalja az ember, hogy megtanul írni-olvasni. De külön vállalással arra is kötelezheti magát, hogy irodalompártoló lesz. Ezek a hasonlat szerint az obláció tagjai, akik tehát nem az irodalom szakmai művelésére szánják magukat, hanem csak irodalompártolásra. Nem követnek el tehát semmi bűnt, ha sohasem produkálnak egyetlen irodalmi alkotást sem, de becsületbeli kötelességük, hogy az irodalom ügyét ahol és ahogy tudják, ott és úgy felkarolják. Isten színe előtt ezek az irodalompártolók, szívük odaadottságának megfelelően, kedvesebbek is lehetnek, és az „irodalomnak” (ez csak hasonlat, a valóság az, hogy a Rendnek) nagyobb hasznot hajtanak, mint talán nem egy ünnepélyes fogadalmas szerzetes. Ez már Isten kegyelmének titka.

Térjünk azonban vissza a szentbenedeki Regula leírására. Annak is két mozzanatára. Egyik az, hogy az oltárterítőbe burkolják a felajánlott kezét. Már a kereszteléskor is kapott a felajánlott személy (oblatus, oblata) egy fehér ruhácskát. Tudjuk, hogy ez a Krisztusba öltözést jelezte. Most itt az oltárterítőt, vagyis már az áldozati Krisztusnak valóságos ruháját kapja öltözetül az, aki az oblációt vállalja. Ez lényegesen több, mint a kereszteléskot kapott jelképes ingecske. A lényeg: közelebb jutott Krisztushoz, mégpedig az áldozatos szeretetszolgálat tudatos és egy monasztikus szerzetbe épülés különleges vállalásával. – A második mozzanat, hogy a felajánlott személy kezével és az okirattal együtt még külön adományról is szó van, amelyet szintén beburkolnak az oltárterítőbe. Az kap itt hangsúlyt, hogy az obláció alanyi is, tehát a személy felajánlása, meg tárgyi is, tehát a személyen kívüli elérhető dolgokat is Krisztusba öltözteti az, aki az oblációt vállalja. Hívő eleink ezt úgy fejezték ki: ami vagyok és amim van, az mindenestül Istené!

Ennyit tudhatunk meg tehát az obláció jelentéséről a szentbenedeki Regula egy képszerű tanítása nyomán. Szent Benedek azonban a maga egész monasztikus szemléletét elsősorban a Bibliából vette. Méltó tehát, hogy ezeket a végső gyökereket is megvizsgáljuk. Egy egész életre, még hozzá az örök életre kiható elszánásunkról van ugyanis szó, amikor Istennek az oblációban felkínált ajándékát elfogadjuk, és annak következményeit vállaljuk.

Az obláció jelentésének megközelítése a bibliai tanítás alapján

Már a Szentírás legelső könyvében előfordul az obláció szó. (Ter 34,18.) Kölcsönös megegyezésre szóló szóbeli ajánlatot jelent: felajánlom a kibékülést, a megegyezést, ha és amennyiben te is megteszed ezt és ezt stb. Ez még teljesen profán, evilági használata a szónak. A Leviták könyvében már egyértelműen felajánlott áldozati ajándékot jelent, amely kifejezetten már az Istennel való megbékélést van hivatva létrehozni. Érdemes ezt a néhány sornyi szöveget teljes egészében idézni. Az Ószövetségnek ezen a fokán (Mózes korában) a szerzetességnek még nem találjuk nyomát, az obláció ezért vallásos szertartás szerint az ároni papsághoz kapcsolódott. Így értjük tehát a bibliai szöveget: „Ez legyen az áldozati adomány (obláció), amelyet Áronnak és fiainak a felkenésük napján be kell mutatniok: egy tized éfa lisztláng, mint személyes ételáldozat, egyik fele reggel, másik fele este. Serpenyőben, olajjal kell elkészíteni, és összekeverve felajánlani. Az ételáldozatot megsütve, feldarabolva kell feláldozni az Úrnak a megbékélés illatául. Az a pap is így készítse el, akit majd őutána kennek majd fel fiai közül. Az Úr örök rendelése ez: Az áldozatot egészen el kell égetni az Úr számára. A pap áldozata teljes áldozat legyen, abból nem szabad semmit megenni.”

Megérné a fáradságot módszeresen végigegzegetizálni, szakszerű szentírási magyarázattal kísérni végig képről-képre ezt a bibliai tanítást. Attól kezdve, hogy az obláció itt egyértelműen ételáldozat. Az étel, az evés a Bibliában az élet fennmaradásának Istentől rendelt feltétele.  Ha az ember az Istentől adott étel-rendet (valóságban élet-rendet) megzavarja és felforgatja, az halálos katasztrófa.

Így érthető (amennyiben egyáltalán érthető) az ősszülők étkezési tilalmának megszegéséből származó eddigi legnagyobb katasztrófánk, az eredeti bűn! Ezt a kimondhatatlanul nagy katasztrófát viszont mi már Jézus Krisztusban hatásaiban sorjában ki tudjuk küszöbölni. Éppen a bibliai értelemben vett oblációval, amit – az idézett szentírási részlet gyönyörű nyelvén – „feláldozunk az Úrnak a megbékélés illatául.” Most legyen elég csak ennyire utalnunk ebből a szövegből, mert még valamit pontosítanunk kell az ószövetségi Biblia obláció értelmezésével kapcsolatban.  Ez az értelmezés ugyanis nem statikus, hanem dinamikus, fejlődésben lévő. – Egészen pontosan, hogyan értsük ezt?

Az ószövetség elsősorban a tárgyi oldalát hangsúlyozza az oblációnak, vagyis hogy valamit odaadunk Istennek „a megbékélés illatául.” Észre kell vennünk, hogy már ott is az ószövetségben egyre nagyobb hangsúlyt kap a személy alanyisága. Vagyis, hogy a gonosz ember oblációja nem kedves az Úr előtt. (Sír 31,21), az igaz emberé viszont „megkövéríti, megdicsőíti az oltárt. (Sír 35,8.) Még nem lát tisztán az ószövetségi ember, de a babiloni fogságban sem magát a fogságot tartja a legnagyobb csapásnak, hanem hogy „abban az időben nem volt sem égőáldozat, sem obláció,” vagyis tiszta szívű önfelajánlás. (Dán 3,28.) – Az újszövetség húsvéti fényében viszont már olyan fokú ezen a téren az éleslátás, hogy a tárgyi áldozat szinte teljesen semmivé válik a hívő ember szemében az alanyi, a személyes önfelajánláshoz képest. A Zsidókhoz írt levél 10,8-ban azt olvassuk: „Először tehát azt mondta: áldozatot, ajándékot engesztelő és égő áldozatot nem akartál, és nem telt benne kedved. Jóllehet ezeket az (ószövetségi) törvény írta elő. Azután így folytatta: Megyek, hogy teljesítsem akaratodat. Eltörli az elsőt, hogy helyébe állítsa a másodikat. Eszerint az akarat szerint Jézus Krisztus testének (azaz Isten-emberi alanyiságának, személyi valóságának) oblációja által egyszersmindenkorra megszentelődtünk.” – Az újszövetség tehát a tárgyi áldozatok helyett az alanyi, személyi felajánlásra veti a hangsúlyt. Itt azonban vigyáznunk kell, mikor azt mondjuk, „hogy erre veti a hangsúlyt.” Tehát nem veti el a tárgyi áldozatot mindenestül, csak az alanyi elkötelezettség nélkül való áldozatot. A tárgyi áldozat (önfelajánlás) nélkül semmit sem ér, az alanyi obláció viszont önmagában is értékes. – A tökéletes az, amit a hegyi beszédben így olvasunk: „Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened…” Ismerjük Jézus szavait, tanítását: az alanyi, a személyt Isten irgalmas szeretetéhez hajlító obláció nélkül a tárgyi áldozatok semmit sem hasznának. (Így kell értenünk a fentebb említett Zsid. 10,8 kemény szavait is.)

Ez tehát az alanyi odaadottság, mégpedig feltétel nélküli „kényre-kedvre” odaadottság Istennek testvéreink szolgálatán keresztül, ez az igazi obláció bibliai gyökere. Most már talán kezdünk világosan látni az obláció lényegét illetőleg. De adhat-e ehhez valamit a ciszterci obláció sajátos jellege?

Mi teszi az oblációt ciszterci oblációvá?

Hasonlattal élve kérdezhetném: Mi teszi az ember sorsát magyar sorssá?

Nyilvánvalóan egy nép kezdettől fogva felismerhető karakterének, vagy azt is mondhatnám, karizmájának, Istentől külön neki adott kegyelmének felelős vállalása. Ez a magyar karakter megismerhető népünk nagyjainak tetteiből és írásaiból, népünk történetéből. Ugyanazt mondhatjuk a ciszterci sorsról, illetve a ciszterci karakterről, illetve ciszterci karizmáról is – a kereszténységen, a keresztény szerzetességen belül is. Fokozatosan meg kell ismernünk azt a mennyei ajándékot, amelyet Isten Rendünknek adott – írásban, alkotásokban, nagy emberekben, szentekben – és felelősséggel törekednünk kell azoknak az értékeknek megőrzésére és tovább-fejlesztésére. Azt szoktuk mondani: egyre jobban meg kell ismernünk azt, ami a Patrimonium Cisterciense, a ciszterci atyáinktól ránk hagyományozott örökség, és mindezt a magunk életében embertársaink javára úgy gyümölcsöztetjük, ahogy éppen tudjuk. Természetesen történelmi korok, földrajzi helyek, sőt faji-népi hagyományok és temperamentumok szerint ez mindig színeződik. Mint ugyanaz a gyümölcsfa, ha más talajba kerül, új színeket és ízeket is hoz elő. Ezt a széles perspektívát, nagyvonalú életszemléletet fejezi ki már a Rend alapokmányának tekinthető Charta Caritatis (Szeretet-Okmány) is, amikor a ciszterci monasztikus szemlélet dimenzióit így foglalja össze: Ut una caritate, sub una Regula, similibusque vivamus moribus, vagyis egyetlen szeretetben, egyetlen Regula szabályai alatt, hasonló szokások szerint éljünk. Amennyire szigorúan uniformizálónak tűnik az első két dimenzió, annyira nagyvonalú, és mind a helyi, mind a népi sajátságokat tiszteletben tartó a harmadik. Tudniillik, hogy nem mechanikus életszokások lemásolását írja elő, hanem csak „hasonlókat.” Vagyis ami és ahogy megvalósítható az adott körülmények között. (Gondoljunk a mi elmúlt 40 éves magyarországi monasztikus ciszterci életünkre. Amit és ahogy itt és most meg tudunk valósítani, azt és úgy tettük.)

Hol van lefektetve írásban az említett Patrologium Cisterciense, a Ciszterci Rend atyai öröksége? – A legrégibb írások: 1./ Charta Caritatis (Szeretet-Okmány); 2./ Exordium Parvum (Cistercium alapításának rövid története); 3./ Szent Bernát művei; 4./ A többi nagy ciszterci író: Szent Elréd, Nagy Szent Gertrúd, Isaac de Stella stb. – A magyar nyelvű ciszterci irodalom főbb alkotásai: 1./ Piszter Imre, Szent Bernát élete és művei; 2./ Dombi Márk, Szent Gertrúd: Az isteni szeretet követe ford.; 3./ Horváth Konstantin, Zirc története; 4./ Golenszky Kandid, Lángolj és világíts; 5./ Naszályi Emil, Csúcsok és szakadékok; 6./ Halász Elek: Vázlatok a Magyarországon 800 éves Ciszterci Rend történetéből; 7./ Egres Odó, Szent Bernát élete és tanítása; 8./ Lékai Lajos, A ciszterciek, eszmény és valóság; 9./ Dallasi testvéreink tollából: Ciszterci lelkiség, 1982 stb. Mindezeken felül számtalan kisebb-nagyobb tanulmány. – Természetesen csak a legfontosabbakat soroltuk fel, csupán azért, hogy lássuk, egész életünkre is jut elmélkedni való, még magyar nyelven is. (Az olvasásban itt is fontos jelszó: Non multa, sed multum, vagyis nem sokat, hanem alaposan!)

A ciszterci oblációk egy-egy apátsághoz tartoznak. Alapsejtjük a „konvent”, mint egy apostoli közösség Jézus krül, mint egy cönákulumi (utolsó vacsora termi) közösség Mária körül…  A konventnek van egy perjele, illetve perjelnője, aki szimbolikusan megjeleníti a létszám szerint az apostoli közösséghez közel-álló kisközösségben Jézust, illetve Máriát. A kizárólag férfi tagokból álló konvent élén perjel, a kizárólag női tagokból szerveződő konvent élén perjelnő áll. A vegyes, tehát férfi és női tagokból alakult konventek élén akár férfi perjel, akár női perjelnő állhat. A perjel illetve a perjelnő útján az apáttól körzetenként kinevezett ciszterci közvetítő atyán keresztül kapcsolódik a konvent minden tagja az apáthoz. A konvent a helyi igények és lehetőségek szerint jön össze imádkozni, valamint a Rendünk és Anyaszentegyházunk ügyeit érintő dolgokat megbeszélni. Közben egy-egy szentírási részt is felolvasnak, egy-egy zsoltárverset kiemelnek, és erről röviden elmélkednek. Ajánlatos havonként egyszer összejönni. De a helyi viszonyok és igények (például, az oblációval való ismerkedés elején, vagy különleges események, mint a pápalátogatás stb. megbeszélése) többszöri összejövetelt is hasznossá tehetnek. Viszont olyan idők, amelyekben nehezebb vagy kockázatosabb összejönni – gondoljunk az elmúlt 40 évre – természetesen csak ritkábban. Ha Isten kegyelméből valamely konvent száma fokozatosan az apostoli közösség létszámának mondjuk kétszeresére növekedne, külön konventet kell kialakítani, mint ahogy azt Szent Benedek Regulája szerint is meg kell tenni, hacsak más szempont nem merül fel. Mindez végeredményben a patriárkális család törvénye szerint alakul. Jóllehet mechanisztikusan alkalmazható szabályok itt nincsnek. „Ahol Isten Lelke, ott a szabadság.” (2 Kor 3,17.)

A beöltözés egyszerű szertartással történik, amelyet az apát megbízottja végez egy avató könyörgéssel és áldással. Közben átad az oblációba felvételt kérőnek egy az  apát által megáldott kegytárgyat: szentolvasót, szentképet, feszületet, érmet, vagy ehhez hasonlót. Ugyanakkor megszentelt szokás Rendünkben az is, (bár nem kötelező), hogy az oblációba felvettek egy rendi szentnek, illetve az apátsághoz tartozó ciszterciek által tisztelt szentnek a nevét kapják, hogy annak mennyei pártfogása alá helyezzék magukat. – Egyéves próbaidő után a jelöltek leteszik a hármas ígéretet, ahogy azt megtalálhatjuk „A Ciszterci Rend világi életben megmaradó oblátusainak szabályzatában,” ahol a hármas ígéret (conversio, castitas, stabilitas) rövid kifejtését is adjuk.

A cisterci oblációt vállaló hívőnek mindenekelőtt az imádság emberének kell lennie. Kívánatos, bár bűn terhe alatt nem kötelező, hogy a „Kis zsolozsmából” naponként elvégezzen egy Imaórát: a reggeli vagy az esti dícséretet (Laudest vagy Vesperást), vagy legalább a Nappali Imaórát. Aki még nem tudta beszerezni a Kis Zsolozsmát, az legalább egy tized rózsfűzért végezzen naponként a Ciszterci Rend szándékaira. Ez a minimum. Közben a napi munkát, a megpróbáltatásokat és szenvedéseket is fel lehet ajánlani. Ne múljon el napunk a Ciszterci Rend ima és kegyelmi közösségbe való tudatos bekapcsolódás nélkül.

Mindezek elmélyítésére ajánljuk azokat a rövid gondolatébresztőket, amelyek a ciszterci lelkiség megközelítésével kapcsolatos írásainkban találhatók. Így például a „Lángolj és világíts” általánosan ismert szentbernátos jelszón kívül azt a hét karaktervonást, amelyet a „Mitől ciszterci a ciszterci” című kis összefoglalónkban fejtegettünk: 1./Égre nyíló lélek; 2./ Zsolozsmás szív; 3./ Egyszerűség; 4./ Igazemberség; 5./ Egyházhűség; 6./ Családiasság; 7./ A gyökeres konverzió optimizmusa. – Különösképpen az utolsó kettőt ajánljuk mindenkinek figyelmébe, mint a ciszterci lelkiségnek mindenkor jellemző és időszerű karaktervonását.

Kerekes Károly